Rea-listic

Végre vége az év végi hajrának, a Karácsony előtti nagy rohanásnak, kapkodásnak. Ma van az első nap, hogy nem mentünk sehova látogatóba, s hozzánk sem érkezett senki sem. Pontosabban a gyerekek ma is csavarogtak, így kettesben maradtunk az apjukkal. Gondoltam, jut egy kis szusszanásnyi időm a karácsonyi rezümére. Jelentem, nem sok jutott rá. Kihasználtuk a ritka, kettesben tölthető időt.  Mostanában elhanyagoltam az írást, de az élet olykor felülírja a terveket. Nehéz évet tudhatunk magunk mögött, s ami éltet, hogy itt vagyunk egymásnak mi, négyen. Támogatjuk egymást, támaszt nyújtunk a bajban, és együtt is mászunk ki a mély gödörből, amibe a sors lök minket időnként.  Talán ezért is alakult úgy, hogy idén valahogy elmaradt az izgatott készülődés, az ünnepet megelőző lelkesedés. Eddig minden évben lázasan tervezgettem már hónapokkal Karácsony előtt az ajándékokat, az ünnepi menüt, most viszont utolsó pillanatban egyszerre rendeltünk meg mindent a netről, s egy röpke pil...

Emlékszem, amikor gyermekkoromban minden november 1 -jén a nagyszüleinkkel együtt mentünk a temetőbe elhunyt szeretteinkről megemlékezni. Gyermekként imádtam gyertyákat, mécseseket gyújtogatni. Csodálattal gyönyörködtem a fénybe borult hatalmas térben, domboldalban. Arra gondoltam, talán fentről ez olyan lehet, mint milliónyi aprócska csillag, ami utat mutat az elveszetteknek. Míg a család a rokonokkal beszélgetett, addig a nagypapámmal gyakran a sírok között sétálgattunk. Minden követ megszemléltünk, s amíg nem tudtam olvasni, papussal - én így hívtam - olvastattam fel a  neveket , dátumokat. Már akkor számos kérdés járt a fejemben. Tudni akartam mindenki történetét, és az okokat. Ő pedig nagy bölcsen mesélt nekem, s bár nem ismerte az elhunytakat, mégis tudott egy-két szót fűzni a dologhoz. Szép kort megélt vagy épp nagyon korán távozott, szép kis sír, szépek a virágok... "Vajon fáj-e a halál? Mi történik utána?", szegeztem hozzá a kérdéseimet, s ő minden alkalomm...

Ahogy figyelem Milut tenni-venni a játszótéren, már nem ugyanazt látom, mint pár éve. Hatalmas barna szemeiben, széles mosolyában benne van minden: az elmúlt öt év küzdelme, minden könnycseppem, bánatom, s persze minden örömöm és boldogságom. Ma már nem az a kisbaba, akit hosszú éjszakákon át ölben ringattam, aki félénken bújt hozzám az utcán, aki anyamatricaként élte mindennapjait. Ma már nagyfiú, maholnap nagycsoportos, s lassacskán iskolás. Nagy gonddal felügyeli öccsét a játszón, s hatalmas komolysággal utasítja rendre, munkára. Mikor repült el így az idő? Hová röppent el a bűbájos babaság?  Harcolunk nap mint nap. Ő az egyetlen, aki képes napjában vagy tizenötször egyetlen perc alatt a "plafonig kergetni", akitől sokszor már a hajamat tépem, mégis az életem, az én nagy szerelmem. Ő az, akinek szemében mindig szép és csinos vagyok. Ő az, aki szerint a puszim és az ölelésem gyógyító. Ő az, aki mostanság gonosznak és morcosnak nevez, joggal. Hibázom, sokat, ső...

Hetekkel ezelőtt, még a nyári szünet elején történt, amikor Benettel kettesben bandáztunk a játszótéren. Éppen hazafelé indultunk, amikor látom, egy szőke kislány sírva fut ki a játszó kapuján. Anyai ösztöntől vezérelve, már-már megállítottam volna, de barna hajú barátnője, a nevét kiabálva már rohant is utána. Nem akartam hallgatózni, így csak fél füllel hallottam, hogy Réka pityeregve panaszolta el barátnőjének bánatát, aki gondolkodás nélkül megölelte, majd kézen fogta szomorkodó társát, s vigasztalóan közölte, nem baj, ha nem tudja megcsinálni, majd ő segít neki, vagy majd csinálnak valami teljesen mást együtt, kettesben. Így indultak hazafelé, kézen fogva, mosolyogva, a bánat pedig már tőlük messze szállt, mintha sosem lett volna. A szívemet elöntötte a melegség, s tudtam, ezt a történetet mindenképp meg kell örökítenem. Már ott, abban a percben peregtek a gondolataim, áradtak fejemben a szavak, formálódtak a mondatok. Rögtön eszembe jutott, nekem is volt gyerekkoromban eg...

Mostanában nem írogattam, de sok minden történt velünk. Belesüllyedtünk viszont az elmúlt hetekben az unalmas hétköznapokba, de most összeszedtük magunkat, és kimozdultunk a szabadba, hátrahagyva a városi élet monotonitását, a beton dzsungel fullasztó hőségét. Igaz, nekem kicsit idegen a vidéki lét, mégis elvarázsol a nyugalom, ami átitatja a falvak, szőlősök, kiskertek csendes auráját. Eszembe juttatja a gyermekkorom vakációit, amikor nagyszüleinkkel szinte reggeltől estig a kiskertben tevékenykedtünk. A gyermeki vidámságot, az önfeledt játékot, a „birtokon” tett csatangolásokat, a játéknak tűnő kerti munkákat, amiket gyerekfejjel annyira lelkesen végeztünk, szerettünk. Habár nálam már akkor is jelentkezett az idegenkedés a „vidékiességtől”, mégis jóérzéssel tekintek vissza azokra az időkre, és örülök, hogy a gyermekeimnek is része lehet hasonló élményben. Anyukám élettársának van egy kisebb területe Sótonyban. Ide kaptunk meghívást egy kis sütögetésre, grillezésre. A gyerekek n...

„Kitört” a nyár, pontosabban a vakáció, a gyerekeknek. Mi, felnőttek pedig kössük fel a gatyánkat! Aki dolgozik, azért, aki nem, az meg azért. Igazán remek szervezőnek kell lenni ahhoz, hogy a szülők tökéletesen kilogisztikázzák a nyári leállás alatti gyerekfelügyeletet, főleg, ha a család együtt is eltöltene egy pár napot a nyár folyamán. Az évek múlásával már talán rutinosabbá válik az év ezen időszaka is, de a „programozás” gyakran fejtörést okozhat. Hiába szeretnének gyermekeink minden nap reggeltől estig a strandon játszadozni, egy idő után az is unalmassá válna, s nem utolsó sorban sokak pénztárcája sem állná a sarat hosszútávon. S mi van, ha az időjárás annak ellenére, hogy nyár van, a bolondját járatja velünk? Ahogy a napokban is.😌 Péntekkel lezárult az idei tanév, s már másnapra az időjárás is bemondta az unalmast. Ráadásul a hétvégén ismét felütötte a fejét a családunkban egy hányásos vírus is, így nem csak a borongós, esős idő miatt szorultunk a lakásba, hanem kénytelen...

Idén biztosan nem villantok a strandon kockahasat, de rajta vagyok az ügyön. Elszántság pipa, már csak a megvalósítás várat magára, amihez kell némi kitartás. Pár hónapja futok, tornázom, ismerkedem a jógával. Jelentem, napról napra jobban bírom a megmérettetéseket. Persze, mint minden anyánál, van, hogy nálam is borul a napi program, és nem tudom, olyan ütemben tartani a terveimet, ahogyan szeretném, de ez nem tántorít el. Nem, nem fogok ódákat zengeni arról, hogyan és mit kell tenned (nem vagyok tréner, sem sportoló, sem egyéb menőség), de pár dologra szeretném felhívni a figyelmedet! 1. Határozd el magad! Első és egyik legfontosabb az elhatározás, az, hogy eldöntsd, vége a punnyadásnak, változtatsz az életeden, az életformádon. 2. Cél Legyen pontosan meghatározott célod, mit szeretnél elérni. Ezt mindig tartsd magad előtt! Haladj lépésről lépésre, és emlékeztesd magadat rá - mintegy motivációként -, ha elfelejtenéd, mit és miért akarsz elérni. S ha ...

Ismét beigazolódott a mondás, miszerint ember tervez, Isten végez. Gondoltam, a pünkösdi hosszú hétvégén a családé, a gyerekeké lesz a főszerep. Milum péntektől már nem volt oviban. Elterveztem, csinálunk egy anya-fia édeskettes napot. Másnap úgyis névnapja volt, így meglepi programmal, játszóházi kalanddal ütöttük el az időt. Mindig lenyűgöz a mérhetetlen energiája, aktivitása. Ezúttal a szokásosnál viszont csendesebb, nyugisabb volt. Több mint fél órát töltött a favonatokkal, de úgy tűnt, jól érezte magát, rengeteget ugrált a trambulinokon, az ugrálóváron, és élvezettel vette az akadályokat a labirintusban. Este azonban már panaszkodott, fáj és megy a hasa. Reggel fél 5 fele Benett ébresztőt fújt. Ébresztette a bátyját is, aki gyanúsan csendben lapított, majd öklendezésre és egy hangos “boára”ugrottam ki az ágyból, mint akit a vészsziréna a csatatérre vezényelt. Három óra sem telt el, ébresztettem az apjukat, beviszem Milut az ügyeletre. Alig két óra alatt a fiamnak semmi szín...

Van az úgy, amikor az ember nehéz napokat él meg. Amikor nem úgy alakul az élete, ahogyan eltervezi. Amikor semmihez sincs kedve, ereje, energiája. Amikor nem jönnek a szavak, pedig számtalan gondolat kavarog a fejében. Amikor képtelen érzéseit szavakba önteni. Amikor legjobban csak arra vágyik, csendben, egyedül, a gondolataival lehessen. Én is így voltam ezzel a napokban. Annyi mindent szerettem volna írni, közölni veletek, kikiáltani a nagyvilágba az érzéseimet, hogy messze szálljanak, ki belőlem, soha vissza nem térve. A szavak azonban nem jöttek, pedig nálam ez ritka eset. Általában be nem áll a szám, és még oviba menet vagy boltban, sorban állás közben is pörögnek a gondolatok, s már látom is magam előtt, hogyan is foglalnám mondatokba az elmélkedéseimet, vagy éppen miként mesélhetnék el egy jó sztorit, olyan „Reásan”, a magam bolondos, ironikus látásmódjával, a dilijeimmel, a valóságot, ahogy van, ahogy vagyunk, ahogy vagyok. Most viszont itt vagyok, napok óta agyalok, s i...

Tudom, ha a szokásosnál korábban ébrednek a gyerekek, akkor annak biztosan rohanás lesz a vége, hogy beérjünk a bölcsibe, oviba. Valahogy ilyenkor a legérdekesebb a mese, az ezer éve nem használt játék(ok). Éhesnek nem éhes egyik sem, ám mihelyst mosakodásra, öltözködésre kerülne a sor, a fiaim azonnal előadják a hattyú halálát, s roppant idegesítő nyafogásba kezdenek, miszerint még reggelizni akarnak. A kedvencem az, amikor a négyévesem közli, ő egész éjjel nem evett, éhen fog halni. Aztán fogmosás helyett, rohangálás, mosógép „takarítás” következik, egyértelműen a fogkefével. Az öltözködést pedig a napi torna óra keretében végzik el, azaz két kör futás a lakásban, fél pár zokni felhúzása. Még egy kör, talán a bugyi is felkerül. Megejtenek egy kis szekrényre, asztalra mászást, trambulinozást, miközben próbálom Benire erőltetni a pólót, nadrágot. Milumnál szerencsére már rájöttem a titok nyitjára. Csupán annyit kell említenem, hogy ha nem öltözöl, én leszek az első. Hiszti, sikonga...

Ez a hét is elszaladt, s csak ma döbbentem rá, még egy nap sem írtam bejegyzést. Nyugtáztam magamban, jó, hát múlt héten kettőt is posztoltam, de nem, nem hagyott nyugodni a dolog, így végül mégis csak rávettem magamat a „pötyögésre”. Legutóbbi témám sokakat megérintett, s nagyon jól esett olvasni a visszajelzéseket. Látom, a daccal, a szinte mindennapos hisztikkel nem egyedül küzdök, de vajon hány anyuka ismeri a tökéletes módszert a „katasztrófa” elkerüléséhez, illetve elhárításához? Nos, szerintem egy sem, hiszen nincs az a tökéletes ötlet, ami minden gyereknél beválik. Mint sok anyuka, én is számos könyvet, internetes okítást elolvastam, s még több tanácsot meghallgattam, megfogadtam, részben vagy teljesen meg is valósítottam. Lássuk be, ahány iromány, szinte annyi ötletelés. Nekünk pedig el kell döntenünk, melyik mintát követjük, vagyis próbáljuk meg követni. Akarjuk-e egyáltalán valamelyik nagykönyv szerint nevelni, terelgetni gyermekünket? Akarunk-e adni mások javaslatair...

Kedves Mintaanya! Igen, te, aki ellibbensz mellettem trendi ruciban, tipp-topp frizurával, vèlhetően első, pár hónapos gyermekedet békésen tologatva a tóparton. Gyönyörködsz a tájban, büszkén tolod magad előtt szerelmed gyümölcsét, s meg vagy győződve arról, hogy a legtökéletesebb élet a tiéd, s megrökönyödsz rajtam, amikor kétéves kisfiam a földhöz csapva magát ordít, toporzékol. Megvető tekintetedben ott az ítélet. Fújtatsz, mint egy ló, rázod a fejedet, anélkül, hogy ismernéd az előzményeket. Ne ítélj, hogy ne ítéltess! Főleg ne ismeretlenül. Tudod-e, vajon, mi történt pontosan? Vajon az anya, aki épp a gyermekével küszködik, hányadszor hallja dacos gyerkőce követelőzését aznap? Hányadik alkalommal veti le magát a gyermek a földre, a porba, mocsokba? Vajon hányszor emelt kezet szülőjére? Vajon hányszor játszotta el a keserves sírással, eszeveszett sikítozással kísért attrakcióját? Vajon hányszor esett egymásnak testvérével egyetlen egy nap vagy egy délután alatt? Vajon az éd...

Játszótéri ramazúri és egyéb nyalánkságok Végre itt a tavasz, itt a jó idő, és a játszóterezés időszaka. Ideje lesz felkötnöm a nadrágomat, s egy icipicit jobb kondiba hoznom magamat.💪🏻 Na nem azért, hogy nyáron bomba formában feszíthessek a csini fürdőrucimban a medence partján. Arra úgysem lesz időm idén sem, mivel –ne felejtsük el a két aprócska tényezőt, a két életrevaló fiamat – Milu és Benett ezer százalékos figyelmet igényel. Igen, nem voltam sosem jó matekból, de most nem is a számolásommal vagy a kikezdhetetlen logikámmal van baj, hanem figyelembe véve a fiúk aktivitását, állandó kalandvágyát, fürgeségüket, minimum százzal kell szoroznom a szemmel tartásukhoz szükséges energiám és tevékenységem mértékét, s meg kell próbálkoznom a lehetetlennel, minimum k ettő felé kell osztódnom, és akkor még csak az anya-elvegetálási állapotot érem el.😏 Sokszor irigykedve figyeltem a nyugisan napozgató, csacsogó anyukat, akik már a nyár elején aranybarna színben ragyogtak a str...

Ma szörnyű éjszakánk volt, igaz nálunk ez nem újdonság. Benett úgy csinál, mintha az alvás fájna. Egy szó mint száz, nem szeret aludni, de most nem is ez a lényeg. Szóval rémes éjszakánk volt, óránként keltünk, majd hajnali ötkor arra ébredek, hogy a fiaim a szomszéd szobában egymás torkának estek. Mostanában ez sem ritka eset. Volt, hogy hajnali fél kettőtől háromig civakodtak, majd reggel fél hattól folytatták. Ezúttal “csak” öt órakor kezdődött a műsor. Amúgy is morcos voltam, hisz ki nem az, aki a hónapok óta tartó nemalvástól már csak zombiként tengődik a hajnali órákban. Nos átvánszorogtam a szobájukba, megkértem az én kis drágáimat, tekerjék már lejjebb a hangerőt, és aludjanak még egy kicsit, hiszen nem sokára ébresztő, és hosszú lesz a nap. Megtettem ezt két perc múlva még egyszer, majd vagy öt perc múlva újra. Végül elfogyott a türelmem, s kikeltem magamból. Persze üvöltött mindkettő, és akkor eldöntöttem -sokszor ígérgetek ezt-azt ilyenkor Milunak- beváltom az ígér...

Gondoltam, így Húsvét alkalmából kiveszek egy kis “alkotói szabit”, feltöltődöm, szerzek új élményeket, amiről később beszámolhatok. Elterveztem, idén én is készülni fogok az ünnepre, díszeket készítek, feldobom a lakást egy kis tavaszi dekorral, főzök, sütök. ☺ Így is lett volna, ha az a fránya betegség megint közbe nem szólt volna. 😏 A fiúk ismét lebetegedtek, újabb másfél hét pihi következett. Ezúttal viszont sok volt számukra is a bezártság, pontosabban az összezártság. Màr reggel hétkor civakodásra keltem, csapkodtak, fel-és kiborítottak mindent, amerre csak jártak a lakásban, amit aztán természetesen egész nap folytattak is nagy lelkesen. Így teltek el a napok, és amortizálódtak le anya idegszálai.  Végül három napot mentek közösségbe, és kezdetét vette a szünet. Együtt díszítettük fel a lakást, igaz nem homemade, hanem bolti díszekkel, na de ez is több volt, mint a semmi. A nagy sütés-főzés viszont elmaradt. Beláttam, a két kis ördögöm mellett kizárt dolog...