Hiszti újratöltve - Mit tegyünk, ha borul a bili?

Ez a hét is elszaladt, s csak ma döbbentem rá, még egy nap sem írtam bejegyzést. Nyugtáztam magamban, jó, hát múlt héten kettőt is posztoltam, de nem, nem hagyott nyugodni a dolog, így végül mégis csak rávettem magamat a „pötyögésre”.

Legutóbbi témám sokakat megérintett, s nagyon jól esett olvasni a visszajelzéseket. Látom, a daccal, a szinte mindennapos hisztikkel nem egyedül küzdök, de vajon hány anyuka ismeri a tökéletes módszert a „katasztrófa” elkerüléséhez, illetve elhárításához? Nos, szerintem egy sem, hiszen nincs az a tökéletes ötlet, ami minden gyereknél beválik.

Mint sok anyuka, én is számos könyvet, internetes okítást elolvastam, s még több tanácsot meghallgattam, megfogadtam, részben vagy teljesen meg is valósítottam. Lássuk be, ahány iromány, szinte annyi ötletelés. Nekünk pedig el kell döntenünk, melyik mintát követjük, vagyis próbáljuk meg követni. Akarjuk-e egyáltalán valamelyik nagykönyv szerint nevelni, terelgetni gyermekünket? Akarunk-e adni mások javaslataira?

Ami engem illet, egyszer már megvívtam a harcomat a daccal, sőt helyesbítek, azt a csatát még most is vívom, hiszen olykor-olykor, bizonyos időközönként még a négy és fél éves Miluból is előverekszi magát a szörny, amitől mindannyian rettegünk. Ami egykor bevált, az a picinél teljességgel hatástalan, s fordítva. Természetesen nálunk is vannak olyan esetek, amikor bevethetek bármit, semmi sem használ. Pontosan tegnap történt egy hasonló eset, amikor már a reggeli órákban kimenekültem a gyerekekkel szabadban, bízva abban, hogy a friss levegő és a mozgás kicsit megpuhítja a kemény kis buksijukat, kellemesen elfáradnak, lehiggadnak, megnyugodnak, na és persze én is fújok egyet a jó levegőn, feltöltődöm energiával a kellemes napsütésben. Gondoltam én, hogy jót fog tenni, hiszen az esetek többségében egy-egy rosszul induló napon segít a kimozdulás. Ezúttal ez nem következett be, sajnos.

Alig voltunk lent húsz percet, kétévesem keserves sírásba kezdett. Nem történt az ég egy adta világon semmi sem. Nem bántotta, piszkálta a nagytesó, nem sérült meg, nem tiltottam meg semmit sem, ő mégis csak sírt és sírt, végül már maga sem tudta, miért, de egyre csak toporzékolt, csapkolódott, sikítozott. Jött a kérdezgetés, a figyelemelterelés: „Nézd, mi van ott!” „Gyere, van kedved csúszdázni? Hintázni? Homokozni? Rajzolni?”… A szép szó, az ölelés, az ígérgetés sem ért célt, ahogy a morcosság, a humor, sem pedig az, hogy igyekeztem nem venni róla – mármint a hisztiről -  tudomást. Aztán egyszer csak üvöltve befészkelte magát az ölembe, ütögetett, sikítozott, végül egyik pillanatról a másikra megnyugodott, elindult játszani, nevetgélt, mintha semmi sem történt volna.

Nem mértem stopperrel meddig tartott, de nekem óráknak tűnt, s úgy éreztem magamat délelőtt 10 óra tájt, mintha éjfél felé cammogna az idő. Folyton szem előtt tartom az okosok intelmeit: maradjuk higgadtak, következetesek. Na, de kérdem én, hogyan? Mit takar egyáltalán a következetesség? Tisztában vagyunk-e mindannyian a kifejezés mögötti tartalommal? Vajon mindig, mindenkor képes az ember tiszta fejjel gondolkodni, következetesen cselekedni? Én sokáig nem is értettem, hogy ez alatt a szakemberek mire is gondolnak, aztán rájöttem, hiába a bölcselet, nem lehetek minden esetben következetes. Nem azért, mert annak képességében hiányt szenvedek, csak egyszerűen – bár teljes mértékben igaz – mégis lelkileg nem tudsz eleget tenni vagy éppen a kibontakozó szituáció csírájában elfojtja a kezdeményezésedet. A fenti esetet tekintve, hogyan legyek következetes, amikor azt sem tudjuk, mi történt, mi játszódott le a fejében? Következetesen minden hisztinél vigyem vissza fel a lakásba mindkettőt, „büntetve” ezzel a másik fiamat is? Egyáltalán „büntetésre” érdemes történés ez? Mit tegyek, ha eladja az ordítással a fél lakótelepet?  Őszintén bevallom, kicsit kezdtem már kétségbeesni, persze ezt a gyerekkel nem éreztettem, de belül omlottam össze, mint a homokvár, amit ez idő alatt Milán a homokozóban épített, majd elterített a markolóval. Felfelé menet a lépcsőházunkban összefutottunk az egyik szomszéddal. Egy kétgyermekes anyukáról van szó, aki már javában túl van ezen az időszakon, de szerencsére, nem felejtette el olyan hamar a dackorszakot. Megkérdezte, mi történt, miért sírt annyira Benus, s legnagyobb meglepetésemre a következőket mondta: „Nahát, hogy neked mekkora türelmed van! Irigyellek érte.” Ezek szerint mégis csak jól lepleztem a bennem dúló feszültséget.

S hogy zárásként valami okosat is írjak: a kulcsszó a türelem, talán a kitartás. Ha pedig ezekből fogytán van, jusson eszünkbe, egyszer csak ezen is túl leszünk, s lehet, igazuk van az „öregeknek”, egy nap visszasírjuk majd ezt az időszakot. …Oh nem hiszem én azt! Most még nem hiszem, de az biztos, amíg az aprócska kezek ölelése, a huncut mosoly vigaszt nyújt számunkra egy-egy megoldhatatlannak tűnő kihívás után, addig állíthatom, mi vagyunk a világ legszerencsésebb harcosai.