Rea-listic

  Este 10 óra múlt, és még mindig - most már mondhatom, pontosabban írhatom, órák óta - a sötét szobában sírok. Hol jobban, hol kevésbé kap el a zokogás, sírás, sírdogálás. Egy rossz döntésemnek köszönhetően megalázó helyzetbe kerültem. Hibáztam, amikor úgy döntöttem, hogy tornáról hazafelé beugorhatnánk Benettnek új cipőt venni. S bár könnyű menetnek tűnt, hiszen már számos alkalommal voltam boltban gyerekekkel egymagam, rosszul sült el a dolog. Cipőt nézni még sosem voltam velük egyedül. Két kisgyerek mellett egy ilyen procedúrához elkél a segítség. Most megvolt, így kapva kaptam a lehetőségen. Máskor amúgy sincs nagyon rá mód, mivel napközben ovi, és a vásárlói csúcsforgalomban sem szerencsés beverekedni magunkat egy üzletbe. Utólag belegondolva, jobb is, hogy nem 20 ember szeme láttára borult ki a bili. Ez az egy is elég volt ahhoz, hogy a pocsék anya szerepből a nyomorult alá süllyedjek.  Szóval hibáztam, amikor nem voltam elég előrelátó, s nem számoltam az...

Ismét beigazolódott a mondás, miszerint ember tervez, Isten végez. Gondoltam, a pünkösdi hosszú hétvégén a családé, a gyerekeké lesz a főszerep. Milum péntektől már nem volt oviban. Elterveztem, csinálunk egy anya-fia édeskettes napot. Másnap úgyis névnapja volt, így meglepi programmal, játszóházi kalanddal ütöttük el az időt. Mindig lenyűgöz a mérhetetlen energiája, aktivitása. Ezúttal a szokásosnál viszont csendesebb, nyugisabb volt. Több mint fél órát töltött a favonatokkal, de úgy tűnt, jól érezte magát, rengeteget ugrált a trambulinokon, az ugrálóváron, és élvezettel vette az akadályokat a labirintusban. Este azonban már panaszkodott, fáj és megy a hasa. Reggel fél 5 fele Benett ébresztőt fújt. Ébresztette a bátyját is, aki gyanúsan csendben lapított, majd öklendezésre és egy hangos “boára”ugrottam ki az ágyból, mint akit a vészsziréna a csatatérre vezényelt. Három óra sem telt el, ébresztettem az apjukat, beviszem Milut az ügyeletre. Alig két óra alatt a fiamnak semmi szín...

Kedves Mintaanya! Igen, te, aki ellibbensz mellettem trendi ruciban, tipp-topp frizurával, vèlhetően első, pár hónapos gyermekedet békésen tologatva a tóparton. Gyönyörködsz a tájban, büszkén tolod magad előtt szerelmed gyümölcsét, s meg vagy győződve arról, hogy a legtökéletesebb élet a tiéd, s megrökönyödsz rajtam, amikor kétéves kisfiam a földhöz csapva magát ordít, toporzékol. Megvető tekintetedben ott az ítélet. Fújtatsz, mint egy ló, rázod a fejedet, anélkül, hogy ismernéd az előzményeket. Ne ítélj, hogy ne ítéltess! Főleg ne ismeretlenül. Tudod-e, vajon, mi történt pontosan? Vajon az anya, aki épp a gyermekével küszködik, hányadszor hallja dacos gyerkőce követelőzését aznap? Hányadik alkalommal veti le magát a gyermek a földre, a porba, mocsokba? Vajon hányszor emelt kezet szülőjére? Vajon hányszor játszotta el a keserves sírással, eszeveszett sikítozással kísért attrakcióját? Vajon hányszor esett egymásnak testvérével egyetlen egy nap vagy egy délután alatt? Vajon az éd...

Nem mondhatom, hogy betoppant az életembe, hiszen kapcsolatunk pár hónappal előbb már megpecsételődött, első találkozásunk azonban csak később, pontosan ezen a napon, március 6-án következett be, két évvel ezelőtt. Mindketten hosszú napnak néztünk elébe, de nem is sejtettük, hogy milyen küzdelmes is lesz a megismerkedésünk. Már több mint egy hete vártam, hogy megpillanthassam, àtölelhessem, de a randinkra csak nem került sor. Az egyáltalán nem zökkenőmentes út az első közös napunkig, a végtelennek tűnő várakozás viszont tagadhatatlanul megérte. Szerelem volt első látásra. Már egyszer átéltem ezt az érzést, a legcsodálatosabb, szívbe markoló pillanatot, pontosan akkor, amikor Milu megszületett. Éveket vártam rá, milliószor eljátszottam a gondolattal, milyen lesz ő, milyen lesz a karjaimban tartani. Érdekes módon az, hogy hogyan fog zajlani az a bizonyos nap, meg sem fordult a fejemben. Egyszerűen csak megtörtént, és életem legcsodásabb élményei közé írta be magát örökre. Ezútt...