Ember tervez...

Ismét beigazolódott a mondás, miszerint ember tervez, Isten végez. Gondoltam, a pünkösdi hosszú hétvégén a családé, a gyerekeké lesz a főszerep. Milum péntektől már nem volt oviban. Elterveztem, csinálunk egy anya-fia édeskettes napot. Másnap úgyis névnapja volt, így meglepi programmal, játszóházi kalanddal ütöttük el az időt.

Mindig lenyűgöz a mérhetetlen energiája, aktivitása. Ezúttal a szokásosnál viszont csendesebb, nyugisabb volt. Több mint fél órát töltött a favonatokkal, de úgy tűnt, jól érezte magát, rengeteget ugrált a trambulinokon, az ugrálóváron, és élvezettel vette az akadályokat a labirintusban. Este azonban már panaszkodott, fáj és megy a hasa. Reggel fél 5 fele Benett ébresztőt fújt. Ébresztette a bátyját is, aki gyanúsan csendben lapított, majd öklendezésre és egy hangos “boára”ugrottam ki az ágyból, mint akit a vészsziréna a csatatérre vezényelt. Három óra sem telt el, ébresztettem az apjukat, beviszem Milut az ügyeletre. Alig két óra alatt a fiamnak semmi színe nem volt, pontosabban a szürke és a sárga között ingadozott a bőrszíne és a szája. A nyelve teljesen száraz volt, s egy-két kortyot is azonnal visszaöklendezett. Szóval fogtam a gyereket, kezébe nyomtam egy zacskót, beültettem az autóba, és igyekeztem mielőbb az ügyeletes orvoshoz elérni. A doktornőnek elég volt csak ránézni Milusra, és már írta is alá a papírt: azonnal irány a kórház! Reggel 9-től este 10-ig infúziót kapott. Hősiesen egy zokszó nélkül viselte az én okos nagyfiam a bökdöséseket. Estére alábbhagyott a folyamatos öklendezés, hányás, kezdetét vette azonban a hasmars, és az éjszakai rémület. Sikítozva ébredt a fájdalomtól, nem is volt igazán magánál. A karomban fogtam, öleltem, simogattam, ahogy tudtam, de csak kiabált, fáj. Haza akart menni, engem keresett. Hiába mondtam, itt vagyok, nem hagyom magára egy percre sem, ahogy megígértem. Félelmetes volt, ahogy rettegő arccal, tágra nyílt szemekkel csak kapkodva nézett és sikítozott, én pedig tehetetlen voltam. Másnap még mindig a kiszáradás jeleit mutatta, csak harmadnap engedtek haza minket, bár még nem volt teljesen jól.

Az éjszakai rémálmok vagy minek nevezzem még napokig tartottak. Hol medveharapásra panaszkodott, hol arra, hogy figyelik, hogy bántják őt, és segítsek. Szörnyű éjjelek voltak. Utánajártam a dolognak, kikértem tapasztalt anyukák véleményét, tanácsát is, beszéltem az orvosunkkal, és kiderült teljesen természetes, ám de roppant ijesztő jelenség lépett be az életünkbe, pavor nocturnus néven. Valószínű a kórházi történések okozták, így dolgozta fel az őt ért, számára félelmetes dolgokat.

Végül bepótoltuk az elmaradt családi napot. Sajnos apa nélkül, mert dolgoznia kellett. Szuper délutánt töltöttünk el a gyerekekkel és a nagyszülőkkel a “papi”munkahelyén rendezett eseményen. Milu mérhetetlenül boldog volt, kicsattant az energiától. Egyik ugrálóvárról a másikra rohangált, hullámvasútozott, körhintázott, dodzsemezett, és a nagyobbakat megvető bátorsággal ugrált a hatalmas trambulinon. Azt hittem, aznap haza sem tudom imádkozni, de meglepően kevés hiszti után sikerrel jártunk. Nem tudom, ki fáradt el jobban, de egyikünket sem kellett este nagy gonddal álomba ringatni. ...és az éjszakánk is nyugisan telt.

Azóta visszatért minden a régi kerékvágásba, zajlanak az áldott “szürke” hétköznapok. Nyakunkon a nyári szünet, jöhetnek az új kalandok! Állok elébe, csak ne kórházi legyen!

*„A kisgyerek az éjszaka közepén felébred és hangosan sír. Te igyekszel megnyugtatni, de ő torka szakadtából üvölt, látszólag semmire nem reagál. Néha beszél, a szeme nyitva, máskor csukott szemmel sír. Visszafektetni nem lehet, sem megnyugtatni. Egy idő után abbahagyja és alszik tovább.” (forrás:https://www.kismamablog.hu/baba-alvas/a-titokzatos-pavor-nocturnus-nyomaban)