Rea-listic

Riszálok így is, úgy is! Ez lehetne a hónap mottója. Apja fia! Igazi kis zeneőrült manót csöppentett le az ég kis családunkba. Dobolást hall vagy egy jó ritmusú zenét, s már indul is a risza, avagy - ahogy felénk mostanság, "babanyelven" mondják- a tánci-tánci, hozzá fülig érő vigyorral és sokszor hangos sikítozással. Na meg persze futunk is bőven! Leginkább mi, felnőttek a kis Louis Spyridon után. Igaz, sportágat még korai neki választani, de ha nem futó,  akkor bizonyára focista vagy kézis lesz, mivel már most a sprintelés és a labda bűvöletében èl. Ez utóbbit biztosan nem tőlem örökölte, így újfent azt mondhatom -csak győzzem ismételni magam-, apja fia!❤️... Írtam ezt, 5 évvel ezelőtt, a facebook szerint, s ha a face azt írja, bizonyára úgy is van 😁 a "nagytestvér" mindent lát, és nem felejt. Eltelt 5 év, de én sem felejtek. Még mindig emlékszem a husis kezeire, az akkori kedvenc zenéire, a huncut mosolyára. Eltelt 5 év, a husi eltűnt, a zeneőrület mara...

  Este 10 óra múlt, és még mindig - most már mondhatom, pontosabban írhatom, órák óta - a sötét szobában sírok. Hol jobban, hol kevésbé kap el a zokogás, sírás, sírdogálás. Egy rossz döntésemnek köszönhetően megalázó helyzetbe kerültem. Hibáztam, amikor úgy döntöttem, hogy tornáról hazafelé beugorhatnánk Benettnek új cipőt venni. S bár könnyű menetnek tűnt, hiszen már számos alkalommal voltam boltban gyerekekkel egymagam, rosszul sült el a dolog. Cipőt nézni még sosem voltam velük egyedül. Két kisgyerek mellett egy ilyen procedúrához elkél a segítség. Most megvolt, így kapva kaptam a lehetőségen. Máskor amúgy sincs nagyon rá mód, mivel napközben ovi, és a vásárlói csúcsforgalomban sem szerencsés beverekedni magunkat egy üzletbe. Utólag belegondolva, jobb is, hogy nem 20 ember szeme láttára borult ki a bili. Ez az egy is elég volt ahhoz, hogy a pocsék anya szerepből a nyomorult alá süllyedjek.  Szóval hibáztam, amikor nem voltam elég előrelátó, s nem számoltam az...

Ismét beigazolódott a mondás, miszerint ember tervez, Isten végez. Gondoltam, a pünkösdi hosszú hétvégén a családé, a gyerekeké lesz a főszerep. Milum péntektől már nem volt oviban. Elterveztem, csinálunk egy anya-fia édeskettes napot. Másnap úgyis névnapja volt, így meglepi programmal, játszóházi kalanddal ütöttük el az időt. Mindig lenyűgöz a mérhetetlen energiája, aktivitása. Ezúttal a szokásosnál viszont csendesebb, nyugisabb volt. Több mint fél órát töltött a favonatokkal, de úgy tűnt, jól érezte magát, rengeteget ugrált a trambulinokon, az ugrálóváron, és élvezettel vette az akadályokat a labirintusban. Este azonban már panaszkodott, fáj és megy a hasa. Reggel fél 5 fele Benett ébresztőt fújt. Ébresztette a bátyját is, aki gyanúsan csendben lapított, majd öklendezésre és egy hangos “boára”ugrottam ki az ágyból, mint akit a vészsziréna a csatatérre vezényelt. Három óra sem telt el, ébresztettem az apjukat, beviszem Milut az ügyeletre. Alig két óra alatt a fiamnak semmi szín...

Ma szörnyű éjszakánk volt, igaz nálunk ez nem újdonság. Benett úgy csinál, mintha az alvás fájna. Egy szó mint száz, nem szeret aludni, de most nem is ez a lényeg. Szóval rémes éjszakánk volt, óránként keltünk, majd hajnali ötkor arra ébredek, hogy a fiaim a szomszéd szobában egymás torkának estek. Mostanában ez sem ritka eset. Volt, hogy hajnali fél kettőtől háromig civakodtak, majd reggel fél hattól folytatták. Ezúttal “csak” öt órakor kezdődött a műsor. Amúgy is morcos voltam, hisz ki nem az, aki a hónapok óta tartó nemalvástól már csak zombiként tengődik a hajnali órákban. Nos átvánszorogtam a szobájukba, megkértem az én kis drágáimat, tekerjék már lejjebb a hangerőt, és aludjanak még egy kicsit, hiszen nem sokára ébresztő, és hosszú lesz a nap. Megtettem ezt két perc múlva még egyszer, majd vagy öt perc múlva újra. Végül elfogyott a türelmem, s kikeltem magamból. Persze üvöltött mindkettő, és akkor eldöntöttem -sokszor ígérgetek ezt-azt ilyenkor Milunak- beváltom az ígér...

Gondoltam, így Húsvét alkalmából kiveszek egy kis “alkotói szabit”, feltöltődöm, szerzek új élményeket, amiről később beszámolhatok. Elterveztem, idén én is készülni fogok az ünnepre, díszeket készítek, feldobom a lakást egy kis tavaszi dekorral, főzök, sütök. ☺ Így is lett volna, ha az a fránya betegség megint közbe nem szólt volna. 😏 A fiúk ismét lebetegedtek, újabb másfél hét pihi következett. Ezúttal viszont sok volt számukra is a bezártság, pontosabban az összezártság. Màr reggel hétkor civakodásra keltem, csapkodtak, fel-és kiborítottak mindent, amerre csak jártak a lakásban, amit aztán természetesen egész nap folytattak is nagy lelkesen. Így teltek el a napok, és amortizálódtak le anya idegszálai.  Végül három napot mentek közösségbe, és kezdetét vette a szünet. Együtt díszítettük fel a lakást, igaz nem homemade, hanem bolti díszekkel, na de ez is több volt, mint a semmi. A nagy sütés-főzés viszont elmaradt. Beláttam, a két kis ördögöm mellett kizárt dolog...

Már egy hónapja jár Benett bölcsődébe, de még csak most tudom helyrerakni az érzéseimet. Milu szerencsés volt, hiszen megúszta a bölcsit. Bár tervben volt, a kistesó érkezésével felülíródtak az elképzeléseink, s így visszamondtuk a bölcsődei jelentkezést. Őszintén megvallva egy cseppet sem bántam, a szívem szakadt volna meg, ha idegenek közé kellett volna küldenem. Visszahúzódó, zárkózott, érzékeny gyerek, aki sokáig nem viselte jól mások közelségét, különösképpen a gyerekek közeledését, jelenlétét. Egy nagy kő esett le a szívemről, hogy kaptunk egy kis haladékot, egy kis időt, csak együtt, ő meg én. Harmadik életéve betöltésével azonban elkerülhetetlen volt az oviba történő beiratkozás. Tisztán emlékszem az első napra. Nem tudom, kinek lehetett nagyobb gombóc a gyomrában az izgalomtól, félelemtől. Rettegtem, hogy az én zárkózott fiam, aki még csak beszélni sem volt hajlandó, hogyan viseli majd az újonnan elé háruló akadályokat, hogyan tud beilleszkedni egy számára ...

Mivel a napokban minket is utolért a fránya betegség, nem nagyon volt sem időm, sem energiám írni. A fiúk matricaként tapadtak rám, hol felváltva, hol egyszerre. Első nap, a gyakorlott jógások is megirigyeltek volna a felvett pozíciókért, és az azokban eltöltött időért. Benett ugyanis kizárólag az ölemben volt hajlandó aludni, ám különleges alvópózairól ezúttal sem volt hajlandó lemondani, így töltöttem el másfél-két órát mozdulatlanul, szinte lélegzetvisszafojtva. Aztán akrobata üzemmódban kikeveredtem a gyerek alól, egy gyors pisit megejtve, de az alatt az egy perc alatt azonnal magához tért a lelkem, és szívszorító sírás közepette visszaférkőzött az ölembe. Mindent a gyerekért jelszóval, persze, hogy megadtam magam, nem is nagyon próbálkoztam már az ágyba letenni. Aztán felkelt a bátyja, bebújt öcsi mellé az ölembe, így már hárman vackoltunk tovább apa forgószékében. Aznap Benus vagy háromszor hányt le, másnap szintén, de akkor már fogtam reggel a két gyereket, és anyukámmal együ...

Ki vagyok én? Mire fel kezdtem el blogolni? Nem vagyok sztár, celeb, nem járok puccos partikra, sem fesztiválokra, mégsem telnek unalmasan a napjaim... Hogy miért nem? ANYA vagyok! 😏☺️ Ez bizony sokak számára nem tűnik érdekesnek, de nap mint nap szembesülök újabb dolgokkal, amiket eddig nem tudtam magamról vagy éppen egy aprócska kisember lenyűgöző bölcsessége tanít meg valamire, amire felnőtt fejjel fel sem figyeltem, pedig nagy igazság. Ők tanulnak tőlünk, mi, szülők pedig tőlük. Vannak vicces megnyilvánulások, vannak szomorúbb, embert próbáló pillanatok, napok, időszakok, amiket valamiféle csodának vagy éppen a humorérzékünknek köszönhetően átvészelünk.  A kulcsfigura állítólag a türelem, ami nálunk hiánycikk. 😂 Mindig mondom a srácoknak, a türelem nagy erény, csak éppen jóanyátok nem sokat kapott belőle, így ti sem sokat örökölhettetek, maximum apától. Nem árulok zsákbamacskát, nem fogok oldalakat “nyálban úszva”, habos-babos, rózsaszín felhőcskékbe burkolt ö...