Rea-listic

  Este 10 óra múlt, és még mindig - most már mondhatom, pontosabban írhatom, órák óta - a sötét szobában sírok. Hol jobban, hol kevésbé kap el a zokogás, sírás, sírdogálás. Egy rossz döntésemnek köszönhetően megalázó helyzetbe kerültem. Hibáztam, amikor úgy döntöttem, hogy tornáról hazafelé beugorhatnánk Benettnek új cipőt venni. S bár könnyű menetnek tűnt, hiszen már számos alkalommal voltam boltban gyerekekkel egymagam, rosszul sült el a dolog. Cipőt nézni még sosem voltam velük egyedül. Két kisgyerek mellett egy ilyen procedúrához elkél a segítség. Most megvolt, így kapva kaptam a lehetőségen. Máskor amúgy sincs nagyon rá mód, mivel napközben ovi, és a vásárlói csúcsforgalomban sem szerencsés beverekedni magunkat egy üzletbe. Utólag belegondolva, jobb is, hogy nem 20 ember szeme láttára borult ki a bili. Ez az egy is elég volt ahhoz, hogy a pocsék anya szerepből a nyomorult alá süllyedjek.  Szóval hibáztam, amikor nem voltam elég előrelátó, s nem számoltam azzal, hogy

Végre vége az év végi hajrának, a Karácsony előtti nagy rohanásnak, kapkodásnak. Ma van az első nap, hogy nem mentünk sehova látogatóba, s hozzánk sem érkezett senki sem. Pontosabban a gyerekek ma is csavarogtak, így kettesben maradtunk az apjukkal. Gondoltam, jut egy kis szusszanásnyi időm a karácsonyi rezümére. Jelentem, nem sok jutott rá. Kihasználtuk a ritka, kettesben tölthető időt.  Mostanában elhanyagoltam az írást, de az élet olykor felülírja a terveket. Nehéz évet tudhatunk magunk mögött, s ami éltet, hogy itt vagyunk egymásnak mi, négyen. Támogatjuk egymást, támaszt nyújtunk a bajban, és együtt is mászunk ki a mély gödörből, amibe a sors lök minket időnként.  Talán ezért is alakult úgy, hogy idén valahogy elmaradt az izgatott készülődés, az ünnepet megelőző lelkesedés. Eddig minden évben lázasan tervezgettem már hónapokkal Karácsony előtt az ajándékokat, az ünnepi menüt, most viszont utolsó pillanatban egyszerre rendeltünk meg mindent a netről, s egy röpke pillanat alatt el

Emlékszem, amikor gyermekkoromban minden november 1 -jén a nagyszüleinkkel együtt mentünk a temetőbe elhunyt szeretteinkről megemlékezni. Gyermekként imádtam gyertyákat, mécseseket gyújtogatni. Csodálattal gyönyörködtem a fénybe borult hatalmas térben, domboldalban. Arra gondoltam, talán fentről ez olyan lehet, mint milliónyi aprócska csillag, ami utat mutat az elveszetteknek. Míg a család a rokonokkal beszélgetett, addig a nagypapámmal gyakran a sírok között sétálgattunk. Minden követ megszemléltünk, s amíg nem tudtam olvasni, papussal - én így hívtam - olvastattam fel a  neveket , dátumokat. Már akkor számos kérdés járt a fejemben. Tudni akartam mindenki történetét, és az okokat. Ő pedig nagy bölcsen mesélt nekem, s bár nem ismerte az elhunytakat, mégis tudott egy-két szót fűzni a dologhoz. Szép kort megélt vagy épp nagyon korán távozott, szép kis sír, szépek a virágok... "Vajon fáj-e a halál? Mi történik utána?", szegeztem hozzá a kérdéseimet, s ő minden alkalomm

Ahogy figyelem Milut tenni-venni a játszótéren, már nem ugyanazt látom, mint pár éve. Hatalmas barna szemeiben, széles mosolyában benne van minden: az elmúlt öt év küzdelme, minden könnycseppem, bánatom, s persze minden örömöm és boldogságom. Ma már nem az a kisbaba, akit hosszú éjszakákon át ölben ringattam, aki félénken bújt hozzám az utcán, aki anyamatricaként élte mindennapjait. Ma már nagyfiú, maholnap nagycsoportos, s lassacskán iskolás. Nagy gonddal felügyeli öccsét a játszón, s hatalmas komolysággal utasítja rendre, munkára. Mikor repült el így az idő? Hová röppent el a bűbájos babaság?  Harcolunk nap mint nap. Ő az egyetlen, aki képes napjában vagy tizenötször egyetlen perc alatt a "plafonig kergetni", akitől sokszor már a hajamat tépem, mégis az életem, az én nagy szerelmem. Ő az, akinek szemében mindig szép és csinos vagyok. Ő az, aki szerint a puszim és az ölelésem gyógyító. Ő az, aki mostanság gonosznak és morcosnak nevez, joggal. Hibázom, sokat, ső

Hetekkel ezelőtt, még a nyári szünet elején történt, amikor Benettel kettesben bandáztunk a játszótéren. Éppen hazafelé indultunk, amikor látom, egy szőke kislány sírva fut ki a játszó kapuján. Anyai ösztöntől vezérelve, már-már megállítottam volna, de barna hajú barátnője, a nevét kiabálva már rohant is utána. Nem akartam hallgatózni, így csak fél füllel hallottam, hogy Réka pityeregve panaszolta el barátnőjének bánatát, aki gondolkodás nélkül megölelte, majd kézen fogta szomorkodó társát, s vigasztalóan közölte, nem baj, ha nem tudja megcsinálni, majd ő segít neki, vagy majd csinálnak valami teljesen mást együtt, kettesben. Így indultak hazafelé, kézen fogva, mosolyogva, a bánat pedig már tőlük messze szállt, mintha sosem lett volna. A szívemet elöntötte a melegség, s tudtam, ezt a történetet mindenképp meg kell örökítenem. Már ott, abban a percben peregtek a gondolataim, áradtak fejemben a szavak, formálódtak a mondatok. Rögtön eszembe jutott, nekem is volt gyerekkoromban eg

Mostanában nem írogattam, de sok minden történt velünk. Belesüllyedtünk viszont az elmúlt hetekben az unalmas hétköznapokba, de most összeszedtük magunkat, és kimozdultunk a szabadba, hátrahagyva a városi élet monotonitását, a beton dzsungel fullasztó hőségét. Igaz, nekem kicsit idegen a vidéki lét, mégis elvarázsol a nyugalom, ami átitatja a falvak, szőlősök, kiskertek csendes auráját. Eszembe juttatja a gyermekkorom vakációit, amikor nagyszüleinkkel szinte reggeltől estig a kiskertben tevékenykedtünk. A gyermeki vidámságot, az önfeledt játékot, a „birtokon” tett csatangolásokat, a játéknak tűnő kerti munkákat, amiket gyerekfejjel annyira lelkesen végeztünk, szerettünk. Habár nálam már akkor is jelentkezett az idegenkedés a „vidékiességtől”, mégis jóérzéssel tekintek vissza azokra az időkre, és örülök, hogy a gyermekeimnek is része lehet hasonló élményben. Anyukám élettársának van egy kisebb területe Sótonyban. Ide kaptunk meghívást egy kis sütögetésre, grillezésre. A gyerekek n