Barátság

Hetekkel ezelőtt, még a nyári szünet elején történt, amikor Benettel kettesben bandáztunk a játszótéren. Éppen hazafelé indultunk, amikor látom, egy szőke kislány sírva fut ki a játszó kapuján. Anyai ösztöntől vezérelve, már-már megállítottam volna, de barna hajú barátnője, a nevét kiabálva már rohant is utána.

Nem akartam hallgatózni, így csak fél füllel hallottam, hogy Réka pityeregve panaszolta el barátnőjének bánatát, aki gondolkodás nélkül megölelte, majd kézen fogta szomorkodó társát, s vigasztalóan közölte, nem baj, ha nem tudja megcsinálni, majd ő segít neki, vagy majd csinálnak valami teljesen mást együtt, kettesben. Így indultak hazafelé, kézen fogva, mosolyogva, a bánat pedig már tőlük messze szállt, mintha sosem lett volna. A szívemet elöntötte a melegség, s tudtam, ezt a történetet mindenképp meg kell örökítenem. Már ott, abban a percben peregtek a gondolataim, áradtak fejemben a szavak, formálódtak a mondatok.

Rögtön eszembe jutott, nekem is volt gyerekkoromban egy barátnőm, Kata, akinek bármikor kiönthettem a szívem, aki ehhez a kislányhoz hasonlóan bármikor „felkarolt”, ha kellett. Ez a barátság máig megmaradt, és bár a távolság közénk áll, a mai technológiának köszönhetően mégsem kellett elszakadnunk egymástól. Habár telefonon vagy interneten keresztül átölelni nem tudjuk egymást, a lelkünkön könnyíteni, egymásnak vigaszt nyújtani a mai napig számunkra a legtermészetesebb dolog.

Szerencsés vagyok. Szerencsés vagyok, mert sok anyatársamtól hallom, a gyerkőcök megszületésével eltűnnek a régi barátok. Szerencsés vagyok, mert ugyan sok ember megfordult az életemben az elmúlt három évtizedem alatt, s közülük sokan eltűntek, de a legfontosabbak, az értékes, igaz barátok maradtak.

Igazából – furcsa mód – nem én, hanem mindig ők találtak rám vagy a sors csodás játékának köszönhetően toppantak az életembe. Hoztam rossz döntést, vagyis gyakran úgy éreztem, érzem, hogy bizony a karrieremet tekintve nem cselekedtem éppen a legszerencsésebben, de amikor eszembe jut, hogy mennyi mindent köszönhetek egy nem túl okos döntésnek, ha arra gondolok, hogy ezáltal kaptam egy új, igaz barátot az élettől, Anna személyében, egy cseppet sem bánom a dolgot. Nincs is annál nagyobb ajándék, ha olyan emberre lelsz, akire tudod, bármikor számíthatsz, aki veled örül, osztozik a boldogságodban, és támaszt nyújt a nehéz időkben, akire a legféltettebb titkodat is rábízhatod, aki nem ítélkezik, hanem támogat. Aki nem hagy el csak azért, mert az életed megváltozott, mert anya lettél, mert állandóan rohansz, fáradt vagy, mert az agyad lelakott, mert nem tudsz két mondatot váltani vele megszakítás nélkül, és sorolhatnám tovább…

Szerencsés vagyok, mert Niki barátnőmmel szinte egyszerre váltunk édesanyává, így mindig volt kivel megbeszélnem a gyerekneveléssel járó nehézségeket is a szuper titkos pletyizések mellett.

Szerencsés vagyok, mert az anyasággal is szereztem új barátot. Persze, Milu még csak öt éves lesz, így ez a baráti szál még mondhatni fiatal, de bízom benne, hogy még nagyon sokáig tart, s ahogyan azok okosok oly nagy bölcsen mondják, nem az számít, hogy egy barát mikor toppan az életedbe, hanem az, hogy meddig marad őszintén része annak.

Hogy mit hiszek a barátságról? Egy láthatatlan kötelék, ami ismeretleneket akár több száz kilométerről is összehoz, majd összetart. Egy megfoghatatlan, titokzatos szál, ami emberi sorsokat egy életre összeköt, családdá avanzsál.

Kívánom, hogy Réka és kisbarátja számára ez a kötelék örökké tartson, s egy nap, egy hasonló jelenet eszükbe juttatja jobbik felüket, barátságukat, és melegséggel tölti majd el szívüket.