Anya születik

Ahogy figyelem Milut tenni-venni a játszótéren, már nem ugyanazt látom, mint pár éve. Hatalmas barna szemeiben, széles mosolyában benne van minden: az elmúlt öt év küzdelme, minden könnycseppem, bánatom, s persze minden örömöm és boldogságom.
Ma már nem az a kisbaba, akit hosszú éjszakákon át ölben ringattam, aki félénken bújt hozzám az utcán, aki anyamatricaként élte mindennapjait. Ma már nagyfiú, maholnap nagycsoportos, s lassacskán iskolás. Nagy gonddal felügyeli öccsét a játszón, s hatalmas komolysággal utasítja rendre, munkára.

Mikor repült el így az idő? Hová röppent el a bűbájos babaság? 

Harcolunk nap mint nap. Ő az egyetlen, aki képes napjában vagy tizenötször egyetlen perc alatt a "plafonig kergetni", akitől sokszor már a hajamat tépem, mégis az életem, az én nagy szerelmem. Ő az, akinek szemében mindig szép és csinos vagyok. Ő az, aki szerint a puszim és az ölelésem gyógyító. Ő az, aki mostanság gonosznak és morcosnak nevez, joggal. Hibázom, sokat, sőt rengeteget. Utálom is magamat miatta. Nem keresek kifogást. Nem egyszerű kezelni a fiamat, aki gyakran úgy viselkedik, mint egy kiskamasz. Önálló akarata van, s jajjjj annak, ki ellene mer mondani, tenni! Tipikus oroszlán. Én pedig tipikus kezdő anya - még mindig, így öt év után is -, aki csak most szembesül a pofonokkal, buktatókkal, aki elesik, de újra feláll, és küzd az ötévesével, nem ellene, hanem vele. (Aki mást állít, az vagy hazudik, vagy maga a legmagasztosabb szentek megtestesítője!) Szeretnék már túllenni ezen az időszakon. Sok anyukához hasonlóan én sem túlélni szeretném ezeket az éveket, hanem megélni, de lássuk be egyelőre a túlélésen van a sor.
Együtt tanulunk, együtt formálódunk, hiszen egy időben születtünk. Ő gyermeknek, én anyának, pontosan öt évvel ezelőtt, ezen a napon.