Bukott szülő
Hibáztam, amikor úgy döntöttem, hogy tornáról hazafelé beugorhatnánk Benettnek új cipőt venni. S bár könnyű menetnek tűnt, hiszen már számos alkalommal voltam boltban gyerekekkel egymagam, rosszul sült el a dolog.
Cipőt nézni még sosem voltam velük egyedül. Két kisgyerek mellett egy ilyen procedúrához elkél a segítség. Most megvolt, így kapva kaptam a lehetőségen. Máskor amúgy sincs nagyon rá mód, mivel napközben ovi, és a vásárlói csúcsforgalomban sem szerencsés beverekedni magunkat egy üzletbe. Utólag belegondolva, jobb is, hogy nem 20 ember szeme láttára borult ki a bili. Ez az egy is elég volt ahhoz, hogy a pocsék anya szerepből a nyomorult alá süllyedjek.
Szóval hibáztam, amikor nem voltam elég előrelátó, s nem számoltam azzal, hogy esetleg valamelyik fiam behisztizik, azzal meg aztán végképp nem, hogy egyszerre mindkettő. Történt, ami történt...
Benett idén úgy határozott, hogy téli csizmában és kislány lakkcipőben vészeli át az évet, hőmérséklet, trend, valamint társadalmi elvárások dacára. Már az első cipő láttán hatalmas ellenkezésbe kezdett, ami a mellettünk lévő kétgyermekes (vagy több, de csak kettő volt jelen) anyukának szembetűnően nem tetszett. Ki tudja, mit szűrhetett le abból a pár percből, amibe betekintést nyert?! Talán, hogy az övéi, kik csendben ültek, jól neveltek, az enyémek meg hogy nem tudnak már nyilvános helyen viselkedni? Szerencsés az, kinek ilyen az életében egyszer sem fordul(t) elő. Eddig nálunk sem, ezért is bátorkodtam erre adni a fejem.
A kiborulás viszont pillanat alatt átragadt Milura is. Szinte vágható volt a feszültség. Anyuval ezért úgy döntöttünk, gyorsan lemérnék a kicsi lábát, ha már próbálni nem tudunk. Gonosz, makacs szülő lévén tavaszra lábbeli mégis csak kell, s nem lányoknak való ünnepi szandál. A mérő a már említett családnál volt, s látva, hallva a hisztit, a hölgynek eszébe sem jutott, hogy esetleg az ötödik mérésük után felajánlja nekünk két percre az eszközt. Ne értse félre senki, nem kell, nem kötelező, de egy parányi empátiával a lelkünkben talán megtehetnénk a másiknak, főleg, ha látjuk a bajlódásukat! Mindegy is, nem vagyunk egyformák...
Végül elhatároztuk, hogy fogjuk az egyik cipőt, s ha jó, ha nem, elindulunk haza. Egyik gyerek egyik oldalamon, másik a másikon üvölt. Ő meg a pénztárnál ecseteli mekkora szar szülő az ilyen! És én még a nagy zűrzavarban talált sapkát is utána nyújtottam, hátha ők veszítették el! Szörnyen megalázó volt az egész helyzet, s ezek után már majdnem elsüllyedtem szégyenemben. Anyukám fizetett, Milán fiam pedig vagy még egy 10 perces műsort lejtett a parkolóban. Betuszkoltam a kocsiba, az ülésbe, mint egy "emberrabló". Szinte hazáig üvöltött.
Ahogy bezárult mögöttem az ajtó, végighasított bennem az elkeseredettség, megalázottság fájdalma. Bezárkóztam a szobába, s csak sírtam, órákon át. Azon gondolkoztam, mit rontottam el. Majd azon, vajon miért vagyunk ilyenek, mi, emberek? Előítéletesek, megalázóak, rosszindulatúak. Egyfolytában csak azon járt az eszem, hogy vajon másnál a színfalak mögött is rózsás-e a helyzet. Vajon tökéletesek-e azok, kik mások rossz pillanatát tapasztalva, előzményeket, s mindennapjaikat nem ismerve, pálcát törnek az ember felett? Vajon csak az én életem ennyire tökéletesen tökéletlen olykor?
Bukottnak éreztem magam. Egy bukott szülőnek, aki még csak a gyerekeit sem képes megnyugtatni.
S végül, anyám vigasztaló mondatán morfondírozva csak egy kérdésem maradt: vajon ki a bukottabb szülő? Az, aki próbálja higgadtan kezelni gyermekei nyilvános hisztirohamát, vagy az, aki az amúgy is magát nyomorultul érző anyát mások előtt megszégyenít, így mutatván példát saját gyerekeinek?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése