Emlékezz, minden nap!

Emlékszem, amikor gyermekkoromban minden november 1-jén a nagyszüleinkkel együtt mentünk a temetőbe elhunyt szeretteinkről megemlékezni. Gyermekként imádtam gyertyákat, mécseseket gyújtogatni. Csodálattal gyönyörködtem a fénybe borult hatalmas térben, domboldalban. Arra gondoltam, talán fentről ez olyan lehet, mint milliónyi aprócska csillag, ami utat mutat az elveszetteknek.

Míg a család a rokonokkal beszélgetett, addig a nagypapámmal gyakran a sírok között sétálgattunk. Minden követ megszemléltünk, s amíg nem tudtam olvasni, papussal - én így hívtam - olvastattam fel a neveket, dátumokat.

Már akkor számos kérdés járt a fejemben. Tudni akartam mindenki történetét, és az okokat. Ő pedig nagy bölcsen mesélt nekem, s bár nem ismerte az elhunytakat, mégis tudott egy-két szót fűzni a dologhoz. Szép kort megélt vagy épp nagyon korán távozott, szép kis sír, szépek a virágok...

"Vajon fáj-e a halál? Mi történik utána?", szegeztem hozzá a kérdéseimet, s ő minden alkalommal türelmesen válaszolt. Mindig nyugtatott, nem fáj az, olyan mintha aludnánk. "A lelkünk az égbe száll, ahol mindenki szép lesz, és újra fiatal. Egyszer mindenki elmegy." "De miért? Én nem akarom", dacoltam. "Ez az élet rendje". Akkor még nem értettem e mondatot, így hát nehezen, de elfogadtam az egyszerű választ.

Annak idején cudar hidegek voltak már ilyenkor, így nem sajnáltam, ha hazaindultunk, sőt vártam is, de nem azért, mert lefagyott a lábam a csizmámban, hanem, mert tudtam, a buszon játszani fogunk, méghozzá szóláncosat. Tömeg volt és a nagy forgalom miatt az utazás is hosszabbra sikeredett, de én ezt akkor egy cseppet sem bántam.

Ahogy idősebb lettem, már találtam magamnak "fontosabb elfoglaltságokat" is annál, minthogy a temetőben fagyoskodjak. Kijelentettem, majd akkor megyek, ha valaki olyan fekszik ott, aki számomra valaha fontos volt.

Idén szeretnék felülni újra arra a buszra, a világ leghosszabb szóláncát megalkotni. Szeretnék a sírok között úgy sétálni, mint régen, karon fogva, beszélgetve. Rengeteg kérdésem van, de ki ad választ? A buszunk már elment, és egy sír előtt állok ezernyi kérdéssel, s reménykedek, hogy nem fáj, hogy újra fiatal, hogy fentről az én mécsesem lángját látja a legfényesebbnek, hogy jó helyen van, hogy egy nap újra találkozunk. Már értem - ha elfogadni fáj is-, ez az élet rendje, s immár én próbálok válaszokat adni a kérdésekre. Emlékezni s emlékeztetni nem csak egy nap, hanem minden nap, mert amíg valaki az emlékeinkben él, nem hal meg, csak alszik, a lelke az égből figyel s újra fiatal.