Láthatatlan kötelék

Már egy hónapja jár Benett bölcsődébe, de még csak most tudom helyrerakni az érzéseimet.

Milu szerencsés volt, hiszen megúszta a bölcsit. Bár tervben volt, a kistesó érkezésével felülíródtak az elképzeléseink, s így visszamondtuk a bölcsődei jelentkezést.

Őszintén megvallva egy cseppet sem bántam, a szívem szakadt volna meg, ha idegenek közé kellett volna küldenem. Visszahúzódó, zárkózott, érzékeny gyerek, aki sokáig nem viselte jól mások közelségét, különösképpen a gyerekek közeledését, jelenlétét. Egy nagy kő esett le a szívemről, hogy kaptunk egy kis haladékot, egy kis időt, csak együtt, ő meg én.

Harmadik életéve betöltésével azonban elkerülhetetlen volt az oviba történő beiratkozás. Tisztán emlékszem az első napra. Nem tudom, kinek lehetett nagyobb gombóc a gyomrában az izgalomtól, félelemtől. Rettegtem, hogy az én zárkózott fiam, aki még csak beszélni sem volt hajlandó, hogyan viseli majd az újonnan elé háruló akadályokat, hogyan tud beilleszkedni egy számára “nemkívánatos” közösségbe. Az első napokban szinte úgy hámozták le rólam a gyereket az óvónők. Mosolyogva búcsúztam, de az utcára lépve már küszködtem a könnyeimmel, otthon pedig kitört belőlem a gyerekes bőgés. Sajnáltam, aggódtam, és önző módon vissza akartam követelni a “csak ő és én” időszakot. Elválaszthatatlanok voltunk. Mindenhová együtt mentünk, csak nagy ritkán volt kettesben még az apjával is, s az egyetlen, akiket elviselt sírás nélkül maga mellett rajtunk kívül, azok az anyai nagyszülők voltak. Aztán be kellett látnom, engem sokkal jobban megviselt az elválás, mint őt. Szuper nagycsoportosokkal volt körülvéve, akik sokat segítettek neki a beszokásban, így hamar megszerette az ovit.

Benettel már más volt a helyzet. Kövezzen meg bárki, már kicsit vágytam a “szabadságra”, a felnőttek világára, hiszen sok időt töltöttem el itthon, csak a gyerekekre koncentrálva. Igaz, ezúttal is harcoltam önmagammal, az anyai érzésekkel, a félelemmel teli elengedéssel, de tudtam, attól nem kell tartanom, hogy nem találja meg a helyét a bölcsiben. Alkalmazkodó, társaságkedvelő, talpraesett kissrác, akinek még humora is van, nem is akármilyen, hamar leveszi az embert a lábáról. Hazudnék, ha azt mondanám, az első napokat nem könnyeztem meg, de tudtam, jó helyen van, jól érzi magát, a gondozói kedvesek, a gyerekek barátságosak. A kezdeti akadályokat ügyesen vette, aztán jött a betegség. Azóta minden reggel sír, kérlel, ne menjek el, ne hagyjam ott. A szívem összeszorul. Sír akkor is, amikor megyek érte, és meglát. Persze, tudom, pici még, hogy rendesen ki tudja fejezni az érzéseit, és örül nekem, de azt is érzem, hogy haragszik. Mostanában apa lett a mindene. Nem veszem magamra, tudom, hogy megbékél, legalábbis remélem.

Szereti a gyerekeket, a bölcsis néniket. Egyre többet beszél velük, napról napra egyre jobban felbátorodik, csak az a fránya elválás, mintha sosem lenne könnyebb, csak egyre nehezebb. Akárhogy is próbáltam felkészülni rá, lazábbra venni a figurát, bármennyire is vágytam arra, hogy visszakapjak egy kis darabot a régi életemből, sokszor úgy érzem, nem állok készen erre.

Minden nap sorakoznak a kérdések a fejemben: Vajon jól döntöttünk-e? Mikor jön el a nap, amikor könnyedén el tudjuk engedni őket? Vajon lesz-e egyáltalán olyan? Vajon miért ilyen pokoli nehéz ez? S vajon miért nem készített fel erre minket senki sem?