Szerelem első látásra

Nem mondhatom, hogy betoppant az életembe, hiszen kapcsolatunk pár hónappal előbb már megpecsételődött, első találkozásunk azonban csak később, pontosan ezen a napon, március 6-án következett be, két évvel ezelőtt. Mindketten hosszú napnak néztünk elébe, de nem is sejtettük, hogy milyen küzdelmes is lesz a megismerkedésünk. Már több mint egy hete vártam, hogy megpillanthassam, àtölelhessem, de a randinkra csak nem került sor. Az egyáltalán nem zökkenőmentes út az első közös napunkig, a végtelennek tűnő várakozás viszont tagadhatatlanul megérte. Szerelem volt első látásra.

Már egyszer átéltem ezt az érzést, a legcsodálatosabb, szívbe markoló pillanatot, pontosan akkor, amikor Milu megszületett. Éveket vártam rá, milliószor eljátszottam a gondolattal, milyen lesz ő, milyen lesz a karjaimban tartani. Érdekes módon az, hogy hogyan fog zajlani az a bizonyos nap, meg sem fordult a fejemben. Egyszerűen csak megtörtént, és életem legcsodásabb élményei közé írta be magát örökre.

Ezúttal azonban számtalanszor lejátszódott bennem a nagy nap forgatókönyve, s vártam, egyre csak vártam. Egyszerre voltam izgatott és egyszerre éreztem azt a furcsa, vészjósló érzést. Aggódtam, mert ő nem jött, és én már nem bírtam várni. Mintha napról napra közelebb kerültünk volna egymáshoz, de valami külső erő mégis szétszakított minket. Nos a sors, az orvosok személyében megkegyelmezett nekem, s úgy döntött, végre hozzásegítenek a nagy találkozáshoz. A próbálkozásuk azonban sikertelen volt, így a hőn áhított ölelés még váratott magára. Elkeseredtem, de a családom és a barátok nem hagytak magamra. Emlékszem, még előtte nap is Anita (egykori hallgatótársam a főiskoláról) számos jó tanáccsal látott el, tartotta bennem a lelket, több száz kilométerről, akár csak a két legjobb barátnőm Kata és Anna. Sosem felejtem el azokat a napokat, a várakozással, kétségekkel, ugyanakkor mérhetetlen boldogsággal eltöltött perceket, órákat.

Végül eljött a mi napunk. Az, amire már 41 hete és 3 napja vártunk. Aznap a párom Miluval érkezett, arcán cseppet sem titkolható feszültséggel. Aggódott értem, értünk. Milu szinte repdesett az örömtől, megállás nélkül lifteztünk a kórházi felvonón, de sajnos már nem bírtam erővel, a fájdalom egyre jobban uralta a testem, és -bár próbáltam elrejteni a félelmemet- rettegés lett úrrá rajtam, éreztem baj van. Az események hirtelen felgyorsultak. Sokra nem emlékszem, sokkot kaptam abban a hangzavaros forgatagban, s mire összeszedtem volna a gondolataimat, mire helyretettem volna magamban a félelem okozta dermedt ijedtséget, már arra eszméltem, a műtőben vagyok, és egy nő kérdésekkel bombáz. Zavart voltam, fájdalmaim voltak, nem értettem, mit mondd, mit akar, de tisztán emlékszem, hogy eddig életem legfélelmetesebb pillanatában úgy szólt hozzám, hogy ember az állataival különbül beszél. Aztán jött egy férfi, kedves volt, nyugtatott, végig szóval tartott, tartotta bennem a lelket, és egyik pillanatról a másikra, mire magamhoz tértem a rémületből, ott volt Ő.

Csak egy pillanatra láttam, de meseszép volt, csodálatos, pontosan olyan, mint amilyennek álmodtam. Akkor, abban a percben megváltozott mindannyiunk élete. Benetté, Miláné, Lacié és az enyém is. Ettől a naptól fogva már négyesben éltük tovább az életünket. Milu megkapta kicsi klónját, élete egyik legnagyobb ajándékát, a testvérét, mi pedig második szemünk fényét, büszkeségét.