Csak egy átlagos reggel

Hello tavasz!-mondanánk, hiszen megérkezett a március, csupán az időjárás nem akar tudomást venni arról, hogy véget ért a tél. Nem kis mínuszok repkednek a levegőben, és ez bizony az utcán parkoló autóknak, legalább is az enyémnek nem kedvez. Na, de ettől csak még izgalmasabbá válnak a reggelek!


Általában -legyen szó jó időről vagy jégkorszaki hidegről- a fiaim nem igazán szeretnek a “hajnali órákban” készülődni, nagyjából kell egy óra, mire összeszedem magamat és a két lurkót. Természetesen ilyenkor jut eszükbe az ezer éve eldugott, elveszett, réges-rég elfeledett játék(ok) felkutatása, mert mi mással játszhatnának a reggeli rohanásban, mint azzal/azokkal. Aztán jön az éhes vagyok, reggeli kell, nem kell, más kell, de mégis az kell...közben persze a tabletes mese nem maradhat el, ami miatt nem vagy csak nehezen fogy a reggeli csiga vagy pogácsa. 😡😅Ha megálljt parancsolok, és lefújom az evészetet, hirtelen halálosan éhesek lesznek, aztán jön a rohanás, de nem az oviba vagy a szobába öltözködni, hanem körbe-körbe a lakásban, én meg utánuk a ruhákkal. Valószínű, ha látnám magamat kívülről, jót kacagnék a jeleneten, de így legszívesebben csak a hajamat tépném, ha éppen nem a pici húzza azt. Ott is szakad rólam a víz, ahol alapjába véve képtelenség lenne. A két perccel azelőtt megfésült hajam úgy áll, mint a szomszéd ablakában fityegő madárfészek. Sminkre nincs idő, ezért aztán zombiként lépek ki a szabadba. Csodálom, nem menekülnek el előlem az emberek az utcán.😏

Na, de ne rohanjunk ennyire előre! A 820-dik kör után végre elkészülünk. Felsorakoztatom a srácokat az ajtó elé, csomagellenőrzés, majd egy rendkívül gyors mozdulattal berántom magunk után az ajtó (kész csoda, hogy nem szakad ki a falból a keret), majd miközben Benettet támogatom a kapucnijánál fogva, fordítom is a kulcsot a zárban. Mire megfordulok, Milu pár szinttel lejjebb szomszédol a ház szerverével. Mivel a bemelegítésen már túl vagyok, folytatom a reggeli edzésemet, felkapom Benust, és rohanok le vele a lépcsőn a negyedikről, mielőbb beérjem a lelkesen igyekvő fiamat, aki közli, “Anya, már megint rád kell várni, elkésünk!” Persze, hogy elkésünk. Minden nap elkésünk. 😁Nem is mi lennénk azok, ha egyszer időben beérnénk.

Felkutatjuk a kocsit, mert sokszor azt sem tudom, hogyan keveredtünk haza, nem hogy hová parkoltunk le. Ha szerencsénk van, a házhoz egész közel állunk, de mivel egy szomszédra jut a házban négy autó, sok esetben egy egész utcát is gyalogolunk reggel. Jó, nem nyafogok, kényelmesek vagyunk. 

No és most jön a meglepetés, nem bírja a kocsi a -20 fokot, az ajtaja nem nyílik vagy éppen az aksi mondja be az unalmast.😠😂

A napokban különösen hideg volt, két napig nem is nyílt a vezető oldali ajtóm, így kénytelen voltam a másikról bemászni, még szerencse, nem vagyok nagy darab. Tegnap délután végre, szezám tárulj, kinyílt az ajtó, s én nagy boldogan vágódtam be a volán mögé. Indulás a srácokért. Ma már nem volt ilyen szerencsém reggel. Nem elég, hogy elaludtunk, a gyerekek nem készültek, nyűgösek voltak, nyűgös voltam, az ajtó nem nyílt, a motor hála az égnek kínlódva, ám de beindult. Bemásztam az anyós ülésről, kilátni a szélvédőn persze nem lehetett. Mindegy, úgyis járatom még a motort kicsit, melegedjen csak az autó. 
Fiúk nyávognak: “induljunk már! Elkésünk! Kapcsolj zenét! Ne ezt! A másikat!” Indulunk, érkezünk, parkolunk, kiszállnánk...kiszállnánk, ha nyílna az ajtó. Milu oldalán nincs kilincs (eddig nem tartottuk szükségesnek, mivel gondoltuk, úgyis csak nyitogatná az ajtót menet közben). Szerencsére, Benettnél nyitható az ajtó, így hát rajta keresztül szabadítom ki magamat, majd a gyerekeket.😉

A lelkesedés persze alábbhagyott, nagy a sírás: “Nem akarok menni!””Ugye jössz értem?!””Ne hagyj itt!” ...Fiúk letéve oviba, bölcsibe, irány vissza a parkolóba: vajon hogyan jutok haza?! Hívom is az apjukat, hogy jártunk már megint reggel. Mérgemben, szitkozódva még egyszer megpróbálom nyitni az ajtókat, s láss csodát, az összes nyílik! Így lesz csak teljes a reggel!🙏😏