Kényszerpihenő

Mivel a napokban minket is utolért a fránya betegség, nem nagyon volt sem időm, sem energiám írni. A fiúk matricaként tapadtak rám, hol felváltva, hol egyszerre. Első nap, a gyakorlott jógások is megirigyeltek volna a felvett pozíciókért, és az azokban eltöltött időért. Benett ugyanis kizárólag az ölemben volt hajlandó aludni, ám különleges alvópózairól ezúttal sem volt hajlandó lemondani, így töltöttem el másfél-két órát mozdulatlanul, szinte lélegzetvisszafojtva. Aztán akrobata üzemmódban kikeveredtem a gyerek alól, egy gyors pisit megejtve, de az alatt az egy perc alatt azonnal magához tért a lelkem, és szívszorító sírás közepette visszaférkőzött az ölembe. Mindent a gyerekért jelszóval, persze, hogy megadtam magam, nem is nagyon próbálkoztam már az ágyba letenni. Aztán felkelt a bátyja, bebújt öcsi mellé az ölembe, így már hárman vackoltunk tovább apa forgószékében.

Aznap Benus vagy háromszor hányt le, másnap szintén, de akkor már fogtam reggel a két gyereket, és anyukámmal együtt megszálltuk az ügyeletes rendelőt, mert hát miért is ne, a fiaim tudnak időzíteni, rendszerint hétvégére esik a könyörtelen szenvedések időszaka.
No fél 10-re ott is voltunk, de már jó páran beelőztek minket. Egy órán belül sorra is kerültünk, és Istennek hála egy roppant aranyos, alapos doktornő fogadott minket. Őszintén szólva, amikor előttünk lévő anyuka lányával a karján kiviharzott, már-már felrobbanó aggyal a rendelő ajtaján, hirtelen nekem is teli lett a nacim, nem csak a betegségtől és félelemtől halálsápadt fiaimnak. Szerencsére -manapság már egyre ritkább- nagyon pozitív tapasztalattal távoztunk a vizsgálóból. Milu büszkén szorongatta a bátorságáért cserébe kapott matricát.

Gondoltam, nem keringőzöm a városban, egyből megcélozzuk a gyógyszertárat, s pikk-pakk otthon is termünk, bebújtatom őket a meleg ágyikóba, és békében pihenhetünk, várjuk haza apát. Ám ember tervez, Isten végez, 28-an várakoztak előttem a sorban. Azt hittem, az életemet is ott fogok bevégezni, így hát megejtettem egy gyors állapotjelentést és szomorú búcsút a páromnak mobilon. “Jelentem végeztünk, na de több mint két tucat ember áll előttem a sorban. Gyerekek a kocsiban, nem tudom, hogy bírják”, majd elhadartam a diagnózist és a felírt gyógyszereket, amiket egy szuszra képtelen voltam elmondani, sőt egy-egy névnél, mint valami beszédhibás dadogtam a szavakat.😀 Hamar le is tettem, párom dolgozott, én pedig nem szeretek nyilvánosan sokat gagyorászni, s hogy milyen igazam is van, az ezúttal be is bizonyosodott. Ahogy letettem a telefont, mellettem két lépésnyire álló izgága, korosodó férfi már ki is kezdett. “Mielőtt azt hinné, hallgatóztam, nem, csak maga olyan hangosan beszélgetett. (pedig esküszöm, nem vagyok egy nagy hangú ember) Nem állhatom meg szó nélkül, milyen anya az ilyen?! Kint hagyta a kocsiban a gyerekeket? Egyedül? Szégyen!” Komolyan, hirtelen köpni, nyelni nem tudtam. “Minek néz engem? Gondolja, egyedül hagyok kint két kisgyereket? A nagymamájukkal vannak az autóban”-jött a válaszom már-már ingerülten, de akkor eszembe villant egy gondolat, hogy bár az ég egy adta világon semmi köze hozzá, s lehet csak jól esett neki valakibe belekötnie, talán -feltételezzük a legjobbat-mégis csak struccpolitika-mentes életet él az öreg, s valóban sajnos hall olyat az ember, hogy szülők egyedül hagyták a gyereket, gyerekeket. Így aztán, gyorsan hozzátettem, hogy köszönöm, hogy ilyen figyelmes. Erre ő egyből, na ne higgyem, hogy ezért bárki maga elé enged, biztosan csak azért beszéltem “hangosan”, hogy mások megszánjanak. 😂 Na igen, persze...azért! 🙈😂Próbáltam ügyet sem vetni rá, van nagyobb gondom is nála, de csak folytatta. “Hányan vannak?” “Ja csak ketten? Akkor kell még egy harmadik!” “Jaj ne magyarázza már nekem, hogy nem vállalnak többet. A maga korában az a dolga, hogy szüljön, minél többet, de minimum hármat, hogy a hazánknak legyenek gyermekei. Az anyagiak nem kifogás, régen az emberek sokkal szegényebbek voltak, mégis sok gyerek született”... bla, bla...Nem, nem vitatkozom, mormoltam magamban, a te hazádnak én ugyan nem szülök! Én önző mód magamnak szülök, és biz’ annyit, amennyit tudom, tisztességgel fel tudok nevelni. Nem akarok politizálni, nem is fogok, de hol élünk már kérem?! Egy gyerek nem gyerek? De! Egy is gyerek, a szülők legcsodálatosabb ajándéka, amire talán hosszú éveket vártak. Egy testvér csodás ajándék, valóban. A testvérek egy életen át kísérik egymást az útjukon, na de akkor is, ők is külön-külön egyek, egyaránt értékesek!

Na, de ne kanyarodjunk el az ominózus vasárnapi gyógyszertári élettől oly nagyon! Szerencsémre betoppant egy idős úriember. 90-es sorszám. Mellém lép. “Magácska a 88? Vajon van időm beugrani a boltba, itt talán sosem végzünk?”-mosolyog kedvesen, s emberünk már be is talált, korát nem tisztelve vágott oda a férfinak: “Ehhj, ne panaszkodjon már. Fiatal maga még, ki bírja várni a sorát!” Végül a jó Isten megmentett minket attól, hogy ezen a fagyos, fárasztó délelőttön ne essek neki egy vadidegen torkának vagy száz ember szeme láttára. Végre sorra kerültek! Hallottam, ahogy okoskodik a gyógyszertárosnál, mert hát ő jobban tudja, merre, hány méter, mi mire jó, és őket csak át akarják vágni...😂 na igen, biztosan. Lassacskán fogytak a vásárlók, az idős úr is visszaért a bevásárlásból, s én is sorra kerültem.

Benett hazafelé elaludt, észre sem vette, hogy kivettem a kocsiból. Fél egyre értünk haza. Milu is hamar kidőlt. Fél négyig aludtak mind a ketten, én pedig nyugtáztam a napot: elköltöttem gyógyszerekre 16 ezer forintot, de ez semmi azért, hogy az én egyetleneim újra mosolyogjanak. És nem, nem azért vagyok a harmincas éveim elején járó nő, hogy gyerekeket szüljek a hazának halomra, hanem, hogy a párommal együtt gondoskodjunk szerelmünk két gyümölcséről. Ehjj, s ha a férfi tudta volna, nem vagyunk házasok, te jó ég, mit kaptam volna?! 😂 Vajon mivé degradálna? Anya helyett erkölcstelen, ledér anyaszomorítóvá? 😂

Nos azóta eltelt öt nap. A gyerekek azóta is rajtam civakodnak, a tökéletlen, számukra tökéletes anyán, akinek hatalmas ölében elférne még egy gyerek, mégis egy számára is kevés a hely. Ma már eszegettek, marakodtak, tehát úgy néz ki, zajlik rendben az élet, a régi kerékvágásban. 

Utóirat: ahogy az lenni szokott, én is lebetegedtem 🤢😂 Már csak apán a sor! 😏😂