Rèmes reggel, avagy anya, vigyázz a szádra!

Ma szörnyű éjszakánk volt, igaz nálunk ez nem újdonság. Benett úgy csinál, mintha az alvás fájna. Egy szó mint száz, nem szeret aludni, de most nem is ez a lényeg. Szóval rémes éjszakánk volt, óránként keltünk, majd hajnali ötkor arra ébredek, hogy a fiaim a szomszéd szobában egymás torkának estek. Mostanában ez sem ritka eset. Volt, hogy hajnali fél kettőtől háromig civakodtak, majd reggel fél hattól folytatták. Ezúttal “csak” öt órakor kezdődött a műsor. Amúgy is morcos voltam, hisz ki nem az, aki a hónapok óta tartó nemalvástól már csak zombiként tengődik a hajnali órákban. Nos átvánszorogtam a szobájukba, megkértem az én kis drágáimat, tekerjék már lejjebb a hangerőt, és aludjanak még egy kicsit, hiszen nem sokára ébresztő, és hosszú lesz a nap. Megtettem ezt két perc múlva még egyszer, majd vagy öt perc múlva újra. Végül elfogyott a türelmem, s kikeltem magamból. Persze üvöltött mindkettő, és akkor eldöntöttem -sokszor ígérgetek ezt-azt ilyenkor Milunak- beváltom az ígéretem, s ha már így állunk, akkor korábban indulunk az oviba.

Az ordító fiam ágyára szórtam a ruháit, majd csak annyit mondtam, öltözz, indulunk! Meglepő módon nem ellenkezett, s bár minden nap nyafogás van öltözködés közben, jönnek a kifogások: ezt nem tudom, azt nem akarom, ezúttal pillanat alatt elkészült. Szipogva ugyan, de “harca készen”állt a bejárati ajtó előtt.

Most először értünk be fél 8 előtt az oviba, és most először nem szóltunk egymáshoz egész úton, mint két duzzogó gyerek vagy mint egy sértődött szerelmes pár. Az öltözőben azért még kijutott a szájaskodásból. Nem is értem?! Vajon csak az én gyermekem ilyen szemtelen? Mit rontottam el? Áradtak a fejemben a kérdések, majd felpattantam a lurkóknak készített parányi padról: “Na én ezt befejeztem! Indulhatsz be egyedül! Aztán még meggondolom, eljövök-e érted!”... s csak akkor jutott el a dacos agyamig, mit mondtam! Hogy mondhattam ilyet?! Ránéztem, és az én vigyorgó ördögöm szája màr görbült is le, a szeméből pedig csak úgy peregtek a hatalmas krokodilkönnyek. Elindult a terem felé, rám sem nézett. Megfogtam a vállát: “Várj!” Megfordult, és a nyakamba borult. “Ugye eljössz értem? Nem leszek rossz többé. Ugye eljössz értem” - ismételgette, és csak sírtunk egymás karjaiba fonódva mindketten.

Megbeszéltük a dolgokat, látszólag megnyugodott, de megszeppenve lépte át a csoport küszöbét, vissza sem nézett. Sírva mentem hazáig. Egész délelőtt csak a reggeli történéseken tudtam agyalni. Mardosott a lelkiismeret, hogy elhamarkodottan megszidtam, hogy meggondolatlanul fenyegettem. Alig vártam, mehessek érte, átölelhessem, megpuszilgassam.

Eljött az idő, és ő jött, mosolyogva. Átölelt, majd vagy 10perc múlva màr próbált is kiakasztani (persze nem direkt), de nem járt sikerrel, mert mára megfogadtam, békében telik el a nap hátralévő része.