Levél "dacos" anyutól mintaanyunak!

Kedves Mintaanya!

Igen, te, aki ellibbensz mellettem trendi ruciban, tipp-topp frizurával, vèlhetően első, pár hónapos gyermekedet békésen tologatva a tóparton. Gyönyörködsz a tájban, büszkén tolod magad előtt szerelmed gyümölcsét, s meg vagy győződve arról, hogy a legtökéletesebb élet a tiéd, s megrökönyödsz rajtam, amikor kétéves kisfiam a földhöz csapva magát ordít, toporzékol. Megvető tekintetedben ott az ítélet. Fújtatsz, mint egy ló, rázod a fejedet, anélkül, hogy ismernéd az előzményeket. Ne ítélj, hogy ne ítéltess! Főleg ne ismeretlenül.

Tudod-e, vajon, mi történt pontosan? Vajon az anya, aki épp a gyermekével küszködik, hányadszor hallja dacos gyerkőce követelőzését aznap? Hányadik alkalommal veti le magát a gyermek a földre, a porba, mocsokba? Vajon hányszor emelt kezet szülőjére? Vajon hányszor játszotta el a keserves sírással, eszeveszett sikítozással kísért attrakcióját? Vajon hányszor esett egymásnak testvérével egyetlen egy nap vagy egy délután alatt? Vajon az édesanya, aki már-már könnyeivel küszködik, hányszor ölelte át gyermekét aznap, bízva a szeretet megnyugtató erejében? Vajon hányszor kérlelte szép szóval fiát, hogy csillapítsa a keservét?

S igen, látom, s hallom, mit gondolsz, mit mormolsz, miközben még ötödszörre és hatodszorra is visszafordulsz felénk.

Gondolod talán, hogy egy nap ez veled is megtörténhet? Bizony, megtörténhet. Legyen lányod vagy fiad, légy példaértékű, maximálisan higgadt anya, egy nap a te gyermeked is belép a dackorszakba, követelőzni kezd, hisztit hisztire halmoz, s hiszed vagy nem –ha csak egy pillanatra is, de- a türelem elfogy. Ezernyi kétség és kérdés kavarog nap, mint nap a fejedben.  Aztán ostorozod magadat, mekkora szar anya vagy, s az ily megvető tekintetek csak jobban felerősítik benned, hogy valamit te rontottál el. Én viszont már átéltem egyszer ezt az érzés, és sokszor a mai napig anyám vigasztaló szavaiból táplálkozom: „Akinek volt már ennyi idős gyereke, az tudja, milyen nehéz időszak ez, akinek meg nem volt még, az majd megtudja. Nem kell velük foglalkozni.” Túléltem, s átvészelem még egyszer is, mert tudom, anyámnak igaza van.

Van, amiről sokan nem beszélnek, szégyellik az útjuk elé háruló akadályokat vagy talán szeretnék fenntartani a látszatot, hogy az ő életükben minden a legtökéletesebb, s ha kell, mások felett törnek pálcát, hogy ezt bizonyítsák, ám eközben otthon, a négy fal között sírnak, kiborulnak, s nem értik, hogyan fordulhat ez elő velük.

Igen, kedves mintaanya megvetsz, mert kegyetlenül nem engedek a hisztinek. Elítélsz, mert a sokadik őrjöngésre már én is erőteljesebb reakcióval válaszok. Rászólok: „most már elég”, s leültetném egy padra, hogy lenyugodjon, s hogy megálljak egy pillanatra, csak egyre, s fújjak egyet. Elfújjam a robbanásra kész feszültséget. Vajon jobban tenném, ha ütésre kész kezét megütném, ahelyett, hogy lefogom? Talán jobban tenném, ha ráhagynám az egészet, s hagynám magamat ütni, esetleg hagynám belegyalogolni a tó vizében, majd csak kihalássza valaki? Vagy más esetben, hagyjam az útra szaladni? Másokat kövekkel dobálni? Autókat csapkodni? …és sorolhatnám (természetesen, csak ironikusan). Akkor vajon jó anyának tartanál?

Mielőtt bárkit is elítélsz, kérlek - ha képtelenségnek érzed is, de - próbáld magadat belehelyezni a másik helyzetébe! Gondolj bele, ha éppen te lennél ő, mit tennél? Mit éreznél, ha mások szúrós tekintete a te hátadra szegeződne?

Igen, egy nap, talán egy év múlva te is kerülhetsz hasonló helyzetbe. Talán épp én sétálok majd el melletted, az akkor már tökéletesen viselkedő, fegyelmezett gyermekeimmel. Talán kapsz majd te is megvető pillantásokat, beszólogatásokat, de egyet ígérhetek, nem tőlem kapod majd ezeket. Az én szememből az együttérzést olvashatod majd le, s biztosíthatlak arról, hogy jó szó nélkül nem hagylak „magadra”. Addig is azon leszek, hogy ne legyen a dackorszak a szülők számára tabutéma, ahogyan a testi-lelki fáradtság, a kétségekkel teli hétköznapok sem, mert bizony szülőnek lenni sokszor nem rózsaszín felhős, áldott állapot. Nem dughatjuk homokba a fejünket, hogy ezzel akarva-akaratlanul is másokat még jobban elbizonytalanítsunk! Igenis beszélni kell róla, mert sajnos senki nem készített fel bennünket azokra a helyzetekre, nehézségekre, amik gyakran feketelevesként áztatják át az idilli képet a gyermekvállalásról, a gyermeknevelésről, a szülővé válásról, a felnőttek világáról.

Szeretettel:

Két dacos kisfiú anyukája