Rea-listic

Ahogy figyelem Milut tenni-venni a játszótéren, már nem ugyanazt látom, mint pár éve. Hatalmas barna szemeiben, széles mosolyában benne van minden: az elmúlt öt év küzdelme, minden könnycseppem, bánatom, s persze minden örömöm és boldogságom. Ma már nem az a kisbaba, akit hosszú éjszakákon át ölben ringattam, aki félénken bújt hozzám az utcán, aki anyamatricaként élte mindennapjait. Ma már nagyfiú, maholnap nagycsoportos, s lassacskán iskolás. Nagy gonddal felügyeli öccsét a játszón, s hatalmas komolysággal utasítja rendre, munkára. Mikor repült el így az idő? Hová röppent el a bűbájos babaság?  Harcolunk nap mint nap. Ő az egyetlen, aki képes napjában vagy tizenötször egyetlen perc alatt a "plafonig kergetni", akitől sokszor már a hajamat tépem, mégis az életem, az én nagy szerelmem. Ő az, akinek szemében mindig szép és csinos vagyok. Ő az, aki szerint a puszim és az ölelésem gyógyító. Ő az, aki mostanság gonosznak és morcosnak nevez, joggal. Hibázom, sokat, ső...

Hetekkel ezelőtt, még a nyári szünet elején történt, amikor Benettel kettesben bandáztunk a játszótéren. Éppen hazafelé indultunk, amikor látom, egy szőke kislány sírva fut ki a játszó kapuján. Anyai ösztöntől vezérelve, már-már megállítottam volna, de barna hajú barátnője, a nevét kiabálva már rohant is utána. Nem akartam hallgatózni, így csak fél füllel hallottam, hogy Réka pityeregve panaszolta el barátnőjének bánatát, aki gondolkodás nélkül megölelte, majd kézen fogta szomorkodó társát, s vigasztalóan közölte, nem baj, ha nem tudja megcsinálni, majd ő segít neki, vagy majd csinálnak valami teljesen mást együtt, kettesben. Így indultak hazafelé, kézen fogva, mosolyogva, a bánat pedig már tőlük messze szállt, mintha sosem lett volna. A szívemet elöntötte a melegség, s tudtam, ezt a történetet mindenképp meg kell örökítenem. Már ott, abban a percben peregtek a gondolataim, áradtak fejemben a szavak, formálódtak a mondatok. Rögtön eszembe jutott, nekem is volt gyerekkoromban eg...